Napjainkban egyre népszerűbbek az un. hidrokultúrás rendszerek, amelynek lényeg, hogy termőföld nélkül gazdálkodunk, a tápanyagokat mesterségesen juttatjuk el a vízben lévő növények számára. A hidrokultúrás rendszernek ma már nagyon sok fajtája van, a csepegtetős öntözéstől, egészen az aquapóniás rendszerekig.

Ez utóbbi lényege, hogy a vízben a halak és a növények szinte szimbiózisban élnek, a haltenyésztés mellékterméke szolgáltatja a tápanyagot a növények számára. A hidrokultúrás rendszerek egyik legnagyobb hátránya talán a kifinomultsága. Túl sok eszköz és túl sok szer szükséges annak hatékony üzemeltetéséhez. De ez az állítás csak első közelítésben igaz. Ma már sajnos a legtöbb zöldségtermesztő kénytelen technológiai megoldásokat használni a hatékony termelés érdekében. Amit ők a vetőmagboltokban szereznek be, azt a hidrokultúrás rendszerek művelői a Grow Shopokban, amiből ma már webáruház is létezik.

A hidrokultúrás rendszerek kapcsán jutott eszembe a régi hagyományos ártéri gazdálkodás, ami tulajdonképpen egy hidrokultúrás rendszernek fogható fel. A vizek kiengedésével és szabályozott visszaterelésével egykor a Tisza-völgyben és a Duna egyes szakaszain virágzó kultúrák éltek meg. Noha ezek főként önellátó paraszti társadalmak voltak, a természeti rendszereket nagyon nagy hatékonysággal tudták használni, úgy hogy közben hozzájárultak az ökológiai rendszerek gazdagodásához. Az ártéri gazdálkodás is vízalapú, tehát hidrokultúrás rendszer volt. Jó lenne, ha ma azáltal, hogy a hidrokultúrás rendszerek a figyelem középpontjába kerülnek, az ártéri gazdálkodás is kaphatna egy kis ismertséget.